1944 őszén a plébánia udvara majdnem minden este tele van menekülő kocsikkal, Bácskából az előre nyomuló orosz hadsereg elől menekülnek . Ezen a télen a falu mint hadtáp terület működött, tele van német és magyar katonákkal.
Az oroszok 1945 évi előnyomulásuk idején nem Keszthely felől, hanem Zalaszántó felől érkeztek a falu alá, amelyet egy fél napig tartó harcok után el is foglaltak. Ekkor nagycsütörtök napja volt. A helyi harcok és bombázások során néhány ház leégett illetve összeomlott. Az elpusztult házak tulajdonosai voltak: Kovács Á Lajos, Albert László, Salamon Gyula, Torzsa Sándor, Szalay Zs Károly. A németek Nemesbük irányába vonultak el és a hegy felől jó ideig lőtték a falut. Az orosz hadsereg átvonulása idején a plébánia épülete egy hétig orosz kórház volt. A plébános nem is lakhatott ez időszak alatt benne. Ez időszak alatt tűnt el a templom láda és az 1777-es Visitatio Canonica okmánya.
A háború a templomban is meghagyta nyomait. A templomnak egy ablaka sem volt ép. A közeli híd felrobbantása még az ablak vaskeretét is kivágta. Az orgona hasznavehetetlenné vált, a kórus felett veszélyesnek látszó boltozat és falrepedés keletkezett. A keleti külső falról a vakolat lehullott. A tetőn kisebb hiányok voltak. A két híd felrobbantás következtében a közeli házak is megrongálódtak. Kettő teljesen össze is omlott. Az egyik Parrag Károly fűszeresé, a másik pedig Salamon Lajos földművesé.
A plébánia irattárában található egy körlevél a földművelés-, kereskedelmi minisztertől, amely 1850-ben kelt.E levélben a miniszter a következőket írja: " Oláh ország felől hazánk határai felé cholera járvány közeledik.Az Oláh fejedelemségekben uralkodó járványos Cholera mibenlétének megvizsgálása végett, általam kiküldött orvosok visszatérvén, jelentésükből kitűnik, - hogy e járvány szelidebnek és kevésbé veszélyesnek tűnik az 1831 - be dühöngött choleranál. Mivel azonban ugyan ezen orvosi jelentésekbül az is kiviláglik, hogy a betegség hazánk felé veszi irányát, sőt annak már némi előjelei már a határokon is mutatkozván, szükségesnek látom nagyméltoságodat- (itt a püspökről van szó ) - felkérni, hogy a megyében lévő lekészeit oda utasítani méltóztasék, miszerint a choleranak kezelgetésekor a népet az egyházi szószékbül, mint azt a társalgás utján az ide mellékelt orvosi utasítás elvei szerint az e járvány ideje alatt követendő, célszerű életmód, úgy a beteg ápolása, azokkal bánásmód iránt is felvilágosítani, a netalán támadható előítéleteket eloszlatni a kedélyeket lehetőleg megnyugtatni iparkodjanak."A levél továbbiakban kitér arra, hogy a plébánián milyen gyógyszereket kell tartani: alkoholt, és különböző gyógyfüveket. Nem volt szabad különbséget tenni a "cholerában és más betegségekben szenvedők" között. A lelkivigaszt mindenkinek egyformán kellett nyújtani.A halottak kiharangozásával kapcsolatban a miniszteri levél a következőket írja: "Ha a halálozás esetei szerfölött szaporodnának, minden halottért együttvéve naponként, csak egyszer egy bizonyos időben harangoztassanak, nehogy az igen gyakran megkonduló harangszó a lakosokat folytonos rémülésbe tartsa".Karmacson a kolera járvány 1855 július 25- től szeptember végéig szedte áldozatait. Ez időszak alatt 93 fő halt meg kolera járványban.
BOTKA Mihály
BOTKA Mihály, névedi (Karmacs, 1823.-Zalaegerszeg, 1871. aug. 18.) országgyűlési követ, alispán. Régi zalai nemesi família sarja. A család régebbi tagjai a szántói és széplaki, újabb hajtásai a névedi nemesi előnevet viselték. Családjából sokan viseltek hivatalt Zala megyében. A családi hagyományt követve ő is a közigazgatási hierarchiában keresett érvényesülést. Már 21 évesen alszolgabíró a kapornaki járásban. Itt 1844. június 10. és 1847. június 14. között szolgált. Az 1861. évi országgyűlésre a Felirati Párt színeiben, a tapolcai járásban megválasztották követnek. A következő ciklusban 1865 és 1868 között ismét a tapolcai járást képviselte, most már Deák-párti honatyaként. Egyúttal 1865. október 9-étől 1867. május 6.-ig Zala vármegye első alispánja. Haláláig a Zalamegyei Gazdasági Egylet elnöke volt. A korabeli újságok szomorúan közölték, hogy Névedi Botka Mihály, Zalamegye egykori első alispánja s a tapolczai választó kerület két ízbeni képviselője, általánosan tisztelt és becsült hazafi meghalt… Tetemét a karmacsi családi sírboltba helyezték. M.: B.M. Zalamegye tapolczai kerület képviselőjének 1867. évi július hó 30-án választóihoz tartott beszéde. Pest, 1867. I.: Meghívás. = Zala-Somogyi Közlöny, 1864. november 20. - Hírek. = Zala-Somogyi Közlöny, 1871. aug.
Az eredeti iratok tulajdonosa Rumi L Ferenc, akinek köszönöm, hogy megosztotta velünk.
Régészeti emlékek
A mai Gyöngyös-patak jobb partján fekvő település már a római korban létezett, amit az 1955-ben, az Újtelepen feltárt késő római-kori téglasír igazolt. Népvándorláskori sírt is találtak itt (ennek anyaga a keszthelyi Balaton-múzeumba került).
A községtől északra, a műút melletti ún. Szilvási-dűlőben, a középkorban még nyílt vízként élő Vindornya-tó ("palus Huzyusaar nominata", 1328) délnyugati peremén nagy kiterjedésű, nagyjából észak-déli irányú felületen talált XIV-XVI. századi cserépanyag középkori települést takar.
A középkor
A helység nevének eredete - 'Karamach', 'Karmach' formában - a mai napig nem tisztázott, a legvalószínűbb feltételezés szerint személynévből származhatott. XIII. századi (1275-ös) a település legkorábbi említése. A falu egyetlen műemléke, a mai temetőben fennmaradt későgótikus XV. századi temlomtorony keresztelőmedencéje is a XIII. század elejéről való, így egészen bizonyos, hogy ekkor már egyházas településként állt fenn. A pápai tizedszedők jegyzékei 1333-ban listázzák először.
Hosszú ideig királyi birtok, a zalai vár (Zalavár) földje volt. A középkori magyar várnépek tagozódása szerint a lakosok egy része idővel jobbágysorba süllyedt, kisebb részük hely- és környékbeli kisbirtokossá, későbbi szóval kisnemessé vált. A kétféle társadalmi réteg valószínűleg településileg is elkülönült egymástól, hiszen a Karmacsi-patak bal és jobb oldalán sokáig fennmaradt a kétféle - bár változó - elnevezés: Mihályfalva (Mihályháza) és Várnépekarmacs, Egyházaskarmacs és Dánielkarmacs, Kis- és Nagykarmacs stb.
A hiányosan fennmaradt okiratokból: kiolvasható, hogy számos valaha volt és azóta letűnt család rendelkezett hosszabb-rövidebb ideig karmacsi tulajdonnal.
Említést érdemel közülük Kisfaludi György, mert 1380-ban Nagy Lajos királytól kapta adományul birtokát, s ezzel a falu valószínűleg kikerült a királyi birtokok köréből. A korabeli birtokviták miatt azonban 1399-ben Gara Miklós nádor Kis- és Nagykarmacs néven hivatalosan is kettéválasztotta a falut.
A Kustáni és Foki családok helyi birtokossága eközben különféle változásokkal a XVI. századig fennállt. Ekkor azonban a török hódítással együtt a birtokviszonyok követhetetlenné válása is - érthetően - bekövetkezett.
A falu a török hódoltság határvidékén feküdt, így a dunántúli végvárvonal alakulása szerint hol török, hol császári adóztatásban és pusztításban volt része. 1545-ben és 1555-ben a török csapatok csaknem teljesen elpusztították. Az első után még gyorsan újranépesült a falu, a második azonban majdnem végzetesnek bizonyult. Még 1567-ben is szinte néptelen volt: Egyházaskarmacsot pusztaközségként, Dánielkarmacsot egy telkes községként tartották számon. 1597-ben megint törökök perzselték fel, de a következő évi összeírás már nyolc kisbirtokost is említ.
A XVII. század nagyjából hasonló képet mutat. A török súlyos adókat szed és időnként felprédálja a falut (mint 1652-ben is). Tény azonban, hogy a falu túlélte a török megszállást. 1696-ban már 13 jobbágycsaládnak 11 hold szántója és 97 kapás (kb. 80-100.000 m2) szőlője volt itt.
A Thököly-féle háborúskodások, majd a Rákóczi-szabadságharc küzdelmei viszont továbbra sem engedték megszilárdulni a békés, nyugodt élet kereteit.
1711-ben ráadásul pestisjárvány is sújtotta a falut, így 1715-ben csak 5 libertinust vagy szabadost (a jobbágynál szabadabb helyzetű parasztot), 2 jobbágyot és 2 zsellért talált a vármegyei összeírás.
A hosszú béke időszaka
A XVIII. század huszas éveitől azután a beköszöntő nyugodt, munkás évek meghozták a gyümölcsüket: Karmacs község népességszámban is, anyagi erőben is gyarapodásnak indult. Már a török időktől kezdődően megszűnt a nemesi-jobbágyi elkülönülés a falun belül, hiszen a zavaros hatalmi és jogi viszonyok közepette mind több helybélinek sikerült ilyen-olyan módon valamifajta nemesi mentességet szereznie.
A kialakuló környékbeli nagybirtokok peremén Karmacs község számos kisbirtokos tulajdona marad, s a szövevényes birtokviszonyok miatt aligha is kerülhetett volna egyetlen kézbe. Ugyanakkor a falu nem nemesi lakossága ezzel egyidőben a szokásosnál is gyorsabban zselléresedik el, részint a jobbágytelkek aprózódása, részint a sok helyi nemesi kisbirtokos mozdíthatatlansága folytán. A zselléri munka ráadásul mind kevésbé jelent falubeli munkavégzést: ehhez a helyi kisnemesek egyszerűen nem voltak elég tehetősek. Karmacs zselléresedő jobbágyai tehát már a XVIII. század közepétől kezdődően mind gyakrabban vállalnak a közeli és távolabbi nagyobb birtokokon munkát.
Bevett szokás volt a földbérlet (árenda). 1800-ból tudunk a Rezi hegy birtokosaival kötött hegyvám és kilenced pénzbeli megváltásáról kötött szerződésről; ugyanitt, Reziben az erdőt sertésmakkoltatás céljára használatba bocsátó bérleti szerződésről; 1802-ből a keszthelyi uradalommal nyélbeütött szőlőtelepítési megállapodásról stb. Az úrbéri viszonyok XVIII. század végi változása egyébként elő is segítette a bérleti szerződéses mezőgazdasági tevékenységek terjedését. Pozitívumként megemlíthetjük, hogy az úrbéri rendszer (a földesúrnak járó jobbágyi adórendszer Mária Terézia általi reformja) bevezetése Karmacs községben a fennmaradt források alapján nem nagyon kényszerítette a helyi kisbirtokos nemeseket szerződéseik megújítására: már addig is reális, teljesíthető terheket róttak jobbágyaikra.
Korabeli megítélés szerint a falu földjei közepesen termők, amelyekben azonban minden megtermett. Rétje viszont nem volt, legelője kevés, a tüzifa elég. Szőlőföldjei (mindmáig) lejtőn fekszenek, ezért ki vannak téve az esővíz pusztításainak.
A gazdasági erősödést a kultúra követte. A falu egyháza, amely az 1550-es években megüresedett, majd a török kiűzése után mint Rezi leányegyháza kezdett ismét működni, az 1756-os évtől ismét anyaegyház lett. Akkoriban Karmacs színkatolikus község volt. Régi templomát 1760 körül helyi összefogással ideiglenesen felújították, de már a XVIII. század végén tervezni kezdték egy új templom építését. Ekkor már egyházához tartozott a szomszédos három falu: Nemesbük, Köveskút és Vindornyafok is.
1733-tól folyamatosan volt tanítója a községnek. Ez a "luxus" feltehetőleg a nagyszámú kisnemesi lakos miatt alakult ki, és erre utal az 1771-es adat is, amelyből megtudhatjuk, hogy az akkori tanító hét tanulót oktatott olvasás-írásra és latin nyelvre (!). A tanító tehát főleg a tehetősebbek gyermekeit oktatta, miként akkoriban mindenütt az országban.
Karmacs körjegyzősége az 1800-as évtizedben alakult meg, s hozzá tartozott az egyházánál említett Nemesbükön, Zalaköveskúton és Vindornyafokon kívül Egregy is (ma Hévíz része). A XIX. század a kezdeti szűk esztendők után általában további emelkedést hozott a község életében. A kétféle Karmacs megkülönböztetése erre az időre teljesen megszűnt. A községi elöljáróság 1828-ban már - annak hivatalos kiadványa szerint - nemes, agilis és közrendű tagokból állt.
Tréfásan szólva: Karmacson már 1848 előtt megszűnt a jobbágyrendszer, ám sajnos ez a volt jobbágyok elzselléresedésével járt együtt. Ki kell ugyanakkor emelni, hogy ezzel egyidejűleg a helybeli birtokosok körében megindult egyfajta birtokkkoncentráció, ami 1849 és főleg 1867 után a kapitalizálódó mezőgazdasági viszonyok között is életképes, sőt virágzó gazdaságokat eredményez majd.
1832-ben a falunak három vendégfogadója is volt a Rezi hegy alatt, ahol a forgalmas Keszthely-Sümeg útvonal vezetett. Leghíresebb a ma is működő Gyöngyösi csárda. Megnő a marhatartás, és ezzel párhuzamosan a tejárusítás jelentősége. A szőlő mellett mind többen temesztenek gyümölcsöt a keszthelyi, esetleg a sümegi piacokra. A marha- és lókereskedelem nagybani felvásárlóhelye mindinkább Zalaszentgrót lett.
1848-49
Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején karmacsiak is harcoltak, főként népfelkelőként, a császári (pl. A Jellasics-féle horvát) hadak ellen. Dokumentumok tudósítanak erről: például a Kanizsa ellen 1848. október 2-ról 3-ra virradó éjszakán történt utolsó, győztes ostrom Királyi Pál vezette népfelkelői között ott voltak a karmacsiak is.
Cserép János, Csecs József, Friss János, Kánkovics József, Kovács István, Kovács János, Kovács László, Parrag Péter, Pintér Mihály, Simon Antal, Szabó Imre, Szűcs László, Takács Ferenc, Takács Péter, Tóth László, Világos János Virrasztó József.
Gazdasági fejlődés
A jelenlegi templom helyén egy kápolna állott, amelyet Szt. Anna tiszteletére szenteltek fel. A mostani templom alapjait 1862. máj. 16 rakták le. 1862. november 10-én lett felszentelve, 18 pap jelenlétében. A templomot felszentelte Farkas György galamboki plébános, aki Karmacson született. A templom ilyen rövid idő alatt elkészülhetett a község fáradhatatlan jegyzőjének Kenései Jánosnak köszönhető.
A falu területe a nagyobb birtokosok jóvoltából megnyúlik, a 3000 holdon felüli birtokosok ekkoriban: Abeles Ignác, Hertelendy Lászlóné és id. Kovács Vendel, akik a környék más települései felé is terjeszkedtek.
Növekedett a helybeli iparosok és kereskedők száma is.
Továbbra is a ló- és marhatenyésztés a legsikeresebb ágazat, és a korábbi élőállat-kereskedelem helyébe mindinkább a feldolgozott állati termékekkel való kereskedés lép. Az ehhez szükséges szakértelem (hentes-mészáros, illetve tej- és vajmester) képviselőinek egy része beköltözött a faluba, más része helybeliekből verbuválódott.
A jelentős számú marhaállományra alapozva végül a tej-, s főként a vajtermelés lett a falu sikerágazata. Tejszövetkezetét 1903-ban alapították Hertelendy József földbirtokos elnökletével.
A katolikus elemi népiskola idővel községi kézbe került át. Más felekezetbeliek is éltek már a századfordulón Karmacson, ha kevesen is; a református és izraelita vallásúaknak a közeli Keszthely népesebb gyülekezeteiben nyílt módjuk vallásuk gyakorlására.
Az I. világháborúnak számos karmacsi áldozata volt, elsősorban az olasz frontról. Emléküket a templom melletti emlékmű őrzi.
A trianoni békeszerződés közvetve kihatott a maradék-ország településeire, így természetesen Karmacs községre is.
Az ország területi-közigazgatási átszervezése (a Bethlen-féle megyerendszer) is ide számítható azonban, hiszen ekkor, 1922-ben szerveződik önálló körjegyzőséggé Nemesbük és Zalaköveskút, Egregy falut pedig az egykori Zalaszentandrásból lett, gyorsan fejlődő Hévízhez csatolták.
Ezzel kezdetét veszi az a folyamat, melynek során Karmacs a környező falvakhoz képest kialakult központi szerepét mindinkább elveszíti majd.
A gazdasági nehézségek ráadásul elsősorban a legszegényebb napszámosréteget érintették súlyosan.Csapatostul eljárnak a közelebbi és távolabbi (pl. Somogy és Fejér megyei) nagybirtokokra egy-egy nagyobb munka elvégzésére (idényjellegű "részes-munka"), a két világháború közötti nehezebb gazdasági helyzetben sajnos állandósult. Az effajta munkavégzés káros hatásai - a helyi azonosságtudat csökkenése, hagyományvesztés, ideiglenesen megcsonkuló családok, általában a családi élet kereteinek lazulása stb. - nemzedékről nemzedékre növekvő mértékben járják át a falu lakosságát.
Világháború és újjáépítés
A II. világháború az elsőnél is több áldozatot követelt a falutól. Katona-halottainak emlékműve az első mellett, a templom oldalánál kapott helyet. 1944 őszén a plébánia udvara majdnem minden este tele van menekülő kocsikkal, Bácskából az előre nyomuló orosz hadsereg elől menekülnek . Ezen a télen a falu mint hadtáp terület működött, tele van német és magyar katonákkal.
Az oroszok 1945 évi előnyomulásuk idején nem Keszthely felől, hanem Zalaszántó felől érkeztek a falu alá, amelyet egy fél napig tartó harcok után el is foglaltak. Ekkor nagycsütörtök napja volt. A helyi harcok és bombázások során néhány ház leégett illetve összeomlott. Az elpusztult házak tulajdonosai voltak: Kovács Á Lajos, Albert László, Salamon Gyula, Torzsa Sándor, Szalay Zs Károly. A németek Nemesbük irányába vonultak el és a hegy felől jó ideig lőtték a falut. Az orosz hadsereg átvonulása idején a plébánia épülete egy hétig orosz kórház volt. A plébános nem is lakhatott ez időszak alatt benne. Ez időszak alatt tűnt el a templom láda és az 1777-es Visitatio Canonica okmánya.
A háború a templomban is meghagyta nyomait. A templomnak egy ablaka sem volt ép. A közeli híd felrobbantása még az ablak vaskeretét is kivágta. Az orgona hasznavehetetlenné vált, a kórus felett veszélyesnek látszó boltozat és falrepedés keletkezett. A keleti külső falról a vakolat lehullott. A tetőn kisebb hiányok voltak. A két híd felrobbantás következtében a közeli házak is megrongálódtak. Kettő teljesen össze is omlott. Az egyik Parrag Károly fűszeresé, a másik pedig Salamon Lajos földművesé.
A világégést követő első jelentős esemény a földosztás volt, az új birtokviszonyok azonban még meg sem szilárdulhattak, máris jött az erőszakos téeszesítés 1949-ben. 1952-ben a falut is elérte a villanyvezeték, 1955-ben új iskolaépület készült.
A "szocializmus" időszaka
Az 1956-os forradalom és szabadságharc rövid két hete alatt Karmacs községben jelentős esemény nem történt - a vidéki települések többségéhez hasonlóan hitetlenkedve, egyszerre félve és reménykedve figyelte a rádióhíreket a lakosság.
1957-ben elkészült a saját körzeti orvosi rendelő és lakás. 1959-ben újabb termelőszövetkezet alakult a korábbi Dózsa után, Egyetértés néven. Egy faluban kettő? Nem is működtek jól egészen az 1964-es egyesülésig. Azután már javult a helyzet, így idővel - 1973-ban - csatlakozott hozzá Zalaköveskút, Vindornyafok és Balatongyörök község téesze is. Szembetűnő, hogy mintha a békebeli Karmacs mezőgazdasági kiterjedése állt volna helyre ismét Vindornyamenti Tsz. néven. Nem lehet véletlen, hogy ismét a marhatartás és a tejtermelés lett a mezőgazdasági nagyüzem sikerágazata - mintegy szocialista viszonyok között folytatva a korábbi gazdasági hagyományokat.
1961-től készült, 1963-ban megnyílt a falu Művelődési háza. Óvoda 1965-től, vegyesbolt 1969-től kezdve működik a faluban. 1950-től Zalaköveskút, 1967-től Vindornyafok községek közös tanácsának központja lett a község. Ez az összevonás - más-más időpontokban - érintette az iskolát és az orvosi körzetet is. 1978-ban a falu saját postahivatalt kapott. A körzeti általános iskola 1975-ra érte el, hogy immár nyolc tanteremben folyhatott a tanítás, s így a korábbi tanteremgondok megszűntek.
A falu életében fontos intézmények bővülése, megújulása ellenére a szocializmus időszakában megindult a lélekszám folyamatos csökkenése.
A lakosság csökkenésének több "korszakos" oka is van. Az egyik ilyen a felgyorsult városiasodás, amely a közeli két város, Keszthely és Hévíz felé vonzza az embereket. A másik, ezzel összefüggő ok, hogy a munkahelyek zöme is itt volt található.
Karmacs esetében az ajkai-várpalotai bányavidék munkaerő-igénye is elszívó hatást gyakorolt. A harmadik ok a mezőgazdasági termelés gépesedése, s ebből következő kisebb munkaerőigénye volt. A mezőgazdasági nagyüzem mind kevesebb munkaerőre tartott igényt már a szocializmus időszakában is.
A falu saját, különös szerencsétlensége, hogy területére semmiféle munkahelyteremtő ipar nem települt ebben az időszakban. A nyolcvanas évtizedben bekövetkező gazdasági változásokkal előtérbe kerülő idegenforgalom így idényjellegű munkavégzésre s ezzel bejárásra késztette a lakosság mind nagyobb részét. Nem csoda, ha idővel ezek egy része be is költözött. A lakosságszámmal párhuzamosan csökkent az iskolai tanulólétszám is.
Karmacs építészeti emlékei
A temetőben áll egy, a 15. században, gótikus stílusban épített templom tornya, amelyet később 1760 körül barokkstílusban renováltak. A hajót 1895-ben lebontották, a kövekből lett a mai lelkészlak felépítve. A tűzfalba beépítettek egy gótikus rózsa ablakot. A tornyot a 80-as években restaurálták. A barokk katolikus templom a 18. századból származik, 1862-ben restaurálták romantikus stílusban. A régi parasztházak, néhány udvarház sajnos már nem látható eredeti állapotban, ezeket modernizálták, átépítették..
2005. május 31.
DÍSZPOLGÁRI CÍMET ADOMÁNYOZTAK
Első alkalommal adományozott díszpolgári címet Karmacs község képviselő-testülete. A kitüntető címet dr. Kasza Lajos vehette át az elmúlt vasárnap tartott bensőséges ünnepségen Targuba Árpád polgármestertől.
Az 1920-ban Karmacson született dr. Kasza Lajos a budapesti Állatorvosi Egyetemen szerez diplomát, ahol ezt követően tanársegéd lesz a parazitológiai tanszéken. Később Kéthely Marcali térségében dolgozik állatorvosként, majd 1952 áprilisiában visszamegy Budapestre, az Állategészségügyi Intézetbe. 1956-ban Amerikába emigrál.
Neve a tudományos világban ismertté vált, munkásságát számos nemzetközi elismeréssel jutalmazták. Szakmai életét mint technikus kezdte a Columbus Ohio egyetemen és itt is lett professzor. Hosszú évekig a genfi Nemzetközi Egészségügyi Szervezetnél tudományos csoportvezetőként dolgozott. Az Amerikai Egyesült Államok Egészségügyi Minisztériumának 15 éven át volt vezető patológusa. Lényeges szerepet játszott a rákot előidéző anyagok kutatásában, munkásságáért megkapta a minisztérium legnagyobb elismerését, a Seifert jutalmat. Az Amerikai Rákkutató Egyesület az Eleanor Roosevelt- ről elnevezett díjjal tüntette ki a rákkutatásban elért eredményeiért. Hatvannyolc éves korában ment nyugdíjba és Floridában telepedett le, ahol elkezdett írni magyarul. Miamiban a magyar kolónia megválasztotta a Helikon irodalmi kör titkárává. Megjelent könyvei: Budapesttől Washingtonig, Éveim Amerikában és Angliában, Zrínyista lányok.
2007. szeptember 1.
Díszpolgári cím
Karmacs képviselő-testülete, amely ebben az évben Targuba Árpádot találta érdemesnek a díszpolgári címre. A polgármesternek a díszpolgári címet Rumi Ferenc alpolgármester nyújtotta át.
Ha az ember egyenesen akar menni, akkor utat csinál az eléje akadályként görgetett kövekből, ha viszont feljebb szeretne jutni, akkor lépcsőt Targuba Árpád saját hitvallását idézte Rumi Ferenc, aki méltatta a polgármester a falu és közösségének gyarapodásáért végzett fáradhatatlan munkáját.
